|
A csiki havasok világából az Alföldre került művész élete végéig megtartotta gyermekkora eredendő, hegyvidéki tájélményét. A pusztán ugyanazt a magányosságot kereste, amely a hegyvidéki embernek is sajátja. Témái: komor tájak, legelésző állatok, keményvonású, barázdált arcú emberek. Kompozíciói monumentális igényűek, amelyeken a harmónia, a rend egyszerű, tiszta és puritán gondolatokból fakad. Ebből következően képein került minden feleslegest. Többnyire pasztellel dolgozott, az olajfestés gazdag színvilágára és árnyaló technikájára nem volt szüksége. Kompozícióit határozott, kemény formákkal alakította, sötét kontúrokkal tagolta. Művei ezáltal erőteljes szerkezeti hangsúlyt kaptak.
Az itt bemutatott tájkép is ezt a határozott szerkesztési elvet és puritán lényeglátást közvetíti. Bár a pasztell technikájából a puha, lágy rajzú anyagkezelés következik, Nagy István tájképén mégis a kontrasztok markáns ellentéte, a formaalakítás erőteljes, súlyos tömeget érzékeltető igénye jut érvényre. Mindemellett a dombok hajlatainak ívelése, a fák ritmikus elrendezése a kompozícióban rejlő feszültséget feloldja, az ellentétes kontraszthatások egyensúlyt, harmóniát teremtenek. Ebben ismerhetők fel azok a hangulati, érzelmi momentumok, amelyek a hegyvidéket kedvelő festőben a dombos táj láttán felfokozódtak.
A Havas tájkép megejtő egyserűséggel tolmácsolja a téli erdő szépségét, a kopár fákon megcsillanó fények hangulatát. A fehér havon visszaverődnek a szikrázó nap sugarai s megvilágítják a távolabbi árnyékos dombhátak éleit is. Csak a lényeges dolgokat hangsúlyozza, ezzel a szűkszavúsággal azonban a jelenlét teljes élményét nyújtja.
|
