|
Nagy István 1925-től kezdődő ún. második erdélyi időszakában igen ritka a tájba helyezett alakokkal komponált mű. Inkább a havasok világának viszonylag nagyobb méretű képekben történő megörökítése felé fordult érdeklődése. A Fűkaszálók a munka és a természet, a táj és ember egymásrautaltságának nagyszerű példája. Mozdulatlan, de gazdagon tagolt környezetben, monoton ritmusú mozdulatokkal végzi nehéz munkáját a két ember. Nem főszereplők, csak személytelen, mellérendelt részei a látványnak, akár jobbra az előtéri fák vagy a háttérből elősötétlő bokrok. A művész nem heroizálja vagy ünnepli ez örök emberi tevékenységet, de nem is teremt konfliktust a fárasztó, lélekölő földmunka ürügyén. A feketékkel vigasztalanná tett monoton zöld környezet inkább a beletörődést, a változtathatatlan tudomásul vételét sugallja. Valami szomorú egyhangúsággal tárul így fel a paraszti élet gyötrelmes mivolta, de semmi ellenállás, semmi lázadó hang nem csendül ki a vállalt életsors megidézésekor. A látvány szociális igazságtételre sarkalló mégis, mint lényegében a teljes életmű. 1937-ben Dési Huber István találóan jellemezte a művész magatartását: "...nincs szükség vezércikk művészetre, nem kell tendencia, elég a valóságot kiásni, felmutatni, hat az magától is... Gyökerében kell megfogni a dolgokat és azt kell megmutatni, ami szavakban ki sem fejezhető: a vizuális rettenetet." (Korunk 1937/5.)
|
