|
Az egyalakos, kis méretű olajkép a mintegy negyven darabból álló kubikos-ciklus egyik legjelentősebb alkotása. A festő nem egyszeri látványt kíván megörökíteni, hanem a sokszor látott egyediből az általánost szűri le. Az alacsony horizont előtt monumentálissá váló munkásalak a képmezőt szinte szétfeszíti, időtlenné, évezredekkel korábbi egyiptomi falfestmények alakjainak rokonává válik. A figurát a festő igyekszik jellegzetes, tempós mozgásában megragadni, szilárd statikáját egy architekturális szerkezet részévé teszi. Nagy Balogh valószínűleg nem sokat tudott Cézanne művészetéről, és aligha ismerte a kubisták vagy a Nyolcak képépítő elveit; figurájának összefogott, zárt foltja, a talicska, a föld leegyszerűsített, mértanias tömbje eredendően konstruktív szemléletű. A logikus, tiszta szerkezet lírai, visszafogott színvilágban érvényesül. A világoskék égbolt és a lankás táj okkere, zöldje, melyet csak alig bont meg az árnyékfoltok lazúrosan festett barnája, kékje, az ebbe a környezetbe szervesen illeszkedő figura sárgás zubbonyával, narancsos-rózsaszínes nadrágjával és a finoman visszaverődő reflexekkel valódi festői érzékenységről vall. A megcsillantott fények, a ruha, talicska visszavetülő reflexei biztosítják a mű sajátos atmoszféráját. Olyan költői realizmus ez, amely Nagy Balogh Kubikosát szimbólummá, a természetben munkálkodó, azon urrá levő ember jelképévé magasztosítja, és amely majd egy évtized múltán Derkovits lírai proletár-ábrázolásaiban tetőződik.
|
