|
Lotz Károly nevének hallatára másfajta festészet dereng fel emlékezetünkben: Kornélia leányáról festett légies szépségű portréi, meg a táncosnőt, fürdőző leányokat érzéki bájjal ábrázoló aktképei vagy a középületek belsejét ünnepélyessé avató falképei. Klasszicizáló hangvétel és előkelő, nemes, művészi szertartásosság jellemzi pályájának későbbi szakaszát. Az ifjú Lotz festői indulása azonban a népéletképhez fűződik: bujdosó, vágtató betyárok nyomába szegődik, alföldi alkonyok idején a szelíd furulyaszó, a pásztorok, halászok élete érdekli, és - ismétlődő témájaként - a vihar a pusztán. Petőfi költészete vált itt képpé: a szélfútta nádas, felröppenő gólya, távoli kútágas, száguldó szegénylegény. De ez a festőnemzedék - a szabadságharc tanúi - nem is szólhatott volna másképp az Alföldről, a pusztáról, mint ahogyan azt koruk költője tette halhatatlanná.
E képen még nem a későbbi virtuóz festő készsége vezérli az ecsetet, mert olykor suta, többnyire hevesen érzékeltetett formák követik indulatának parancsát, de a lovak ábrázolásában, rohanásuk, ágaskodásuk drámai érzékeltetésével mintha a francia romantika héroszának, Delacroix-nak a példája érvényesülne. A kép a magyar népéletkép-festészet romantikus ágát képviseli, azt, amelyből történeti festészetünk sarjadt ki.
|
