|
Az 1910-es évek végétől a Pécsett működő Gábor Jenő a számára elsősorban irányt mutató klasszikus görögök és a reneszánsz nagymestereinek hatására szintén a klasszicizáló formaképzés felé fordult. A Szőnyi-körhöz hasonlóan, időben velük párhuzamosan legfőbb témájává az emberi test, a kifejező mozgások végtelen skálája vált. Különösen Michelangelo, Leonardo és Signorelli munkái inspirálták 1922 körül készült szimbolikus témájú, aktos kompozícióit, a Fürdőzők, a Zenélők és a bemutatott Tánc és Napfelkelte grafikai változatait. Ezeken a nyugalmat és idilli békét sugárzó alkotásokon próbálta - akárcsak Kmetty János - újra megidézni az elveszett Árkádia atmoszféráját. A mesterkélt és patetikus beállítás, az ünnepélyes, szertartásos mozdulatok a monumentálisra növelt, szoborszerű aktok a valóságtól való elvágyódást, eltávolodást jelzik.
|
