|
A művészt 1936-ban Kállai Ernővel kötött ismeretsége segítette saját művészeti nézetinek kialakításában. Kállainak a természet rejtett arcát feltáró tudományról szóló fejtegetéseinek hatása tetten érhető Fekete Nagy grafikáink egy csoportján, melyhez a Szentendrei Kőhegy c. rajza is tartozik. Így a rajz egy újfajta természetszemlélet és tájábrázolás egyik első megjelenése.
A táj látványában immanens szerkezeti hangsúlyokat hordozó motívumok erőteljes, felfokozott kiemelése már a aktivizmus óta jelen volt a magyar művészetben. Amellett, hogy Fekete Nagy műve rokonságot tart ezzel a hagyománnyal, jelentősen el is tér attól. A madártávlatból megpillantott tájrészletben az emberkéz alkotta elemek, utak, házak, megmunkált földek organikus struktúrává egyesülnek a természet szeszélyesebb formáival, a dimbes-dombos lankákkal, tarajos hegygerinccel. Az így kirajzolódó organikus struktúra azonban egy óvatlan pillanatban eloldja magát az eredeti látványtól, és metamorfózisa során egy górcső alá vett eleven mikrovilág alakját ölti magára, mellyel számos asszociációt indít el a kép nézőjében. Mintha egy soha nem látott csiga araszolna előttünk, vagy mintha egy furcsa növény levelén pihenne az egész világ. Ezzel egy időben egy önnön törvényei szerint rendeződő nonfiguratív kompozíció is születik. A makro- és mikrovilág ilyen egymásba játszása, a belülről kifelé és ezzel egy időben kívülről befelé épülő valóság ambivalenciája és átjárhatósága sok szürrealista ábrázolásnak is sajátja, azonban itt nem a tudatalatti lesz a főszereplő, hanem maga a természet űz csúfondáros játékot, megkérdőjelezve az ember stabil helyét az egyetemességben.
|
