Csontváry számára a Tarpatak völgye nem csupán egyszerű természeti motívum volt, a tátrai élmény vízióját már ifjú korától hordozta magában - megfestését úgy tekintette, mint festői felkészültségének próbakövét. Művészetére monumentális kompozíció, expresszionista hevület, szecessziós szimbólumvilág egyaránt jellemző - s mindez sűrítve jelenik meg a lenyűgöző erejű művében.
Naplójában így ír erről: "A nyarat a Magas-Tátrában töltöttem, fenyvesillat, szamóca, málna, áfonya körében. Búzaföldeken a pacsirta hangját, a csalitban a fülemüle dallamát hallgattam, fent a magasban a sasokat fütyülve, vonulni láttam. Hajnalban nap nap után a lángoló Kárpátokat figyeltem, s a Tarajkán Szilágyi Dezső emlékénél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében, a közép ormon levő sziklák eleven világítása és mélységének kifejezhetetlen távlata hatott rám. Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét..."
A nagyméretű vásznat azután a következő évben minden előzetes rajz, vázlat nélkül festette meg. A hatás monumentalitását az óriási felület ellenére sem a méret adja, hanem az ábrázolás belső feszültsége.
|