Újklasszicizmus

Az 1920-as évek elejének magyar művészetében az avantgarde törekvések mellett felerősödtek az újklasszicista tendenciák. Az első világháború után induló fiatal generáció (Korb Erzsébet, Patkó Károly, Szőnyi István) képein monumentális nyugalmú aktok, heroikus hangvételű önarcképek és monumentális tájképek jelennek meg. Grafikáikon és egyes képeiken még erősen érezhető az expresszionizmus és a kubizmus hatása, Aba-Novák Vilmos rajzain geometrizáló fénypászmák szabdalják szét a belső feszültségtől fűtött alakokat (Fény).

Az aktkompozíciók mellett rendkívül hangsúlyosak az önarcképek, jellemzőek a "szerepjátszó" ábrázolások (Szőnyi István: Hegytetőn). Tájképeik egy-egy jellegzetes vidékhez kötődnek: Aba-Novák és Patkó más festőtársakkal együtt 1925-ben a Nagybányához közeli Felsőbányán, 1927-ben Igalon dolgoztak. Szőnyi 1924-ben a dunamenti Zebegényben telepedett le, festészetében ettől kezdve egyre jobban szerepett kapott a paraszti élet hétköznapjainak az ábrázolása.

A stílus képviselői pályájuk következő szakaszában különböző irányba fejlődtek tovább: Aba-Novák és Patkó a római iskola első képviselői lettek, Szőnyi pedig a Gresham-kör (posztnagybányai festészet) egyik reprezentánsává vált.

Számos más fiatal festő kezdte pályáját ezzel az újklasszicista stílussal. Az Árkádia-motívum vagy biblikus témák gyakran fordulnak elő Derkovits Gyula korai képein (Utolsó vacsora), de Jándi Dávid expresszív koloritú pasztelljei (Firenze látképe) vagy Paizs Goebel Jenő kompozíciói is idesorolhatóak (Szt. Sebestyén).


Előző lapra