Az alföldi festők nem alkottak olyanformán művésztelepet, mint a szolnokiak, vagy a nagybányaiak. Tornyai János és Koszta József tanyáikra elvonulva, külön-külön, magányosan küszködve a kifejezési lehetőségekkel, a XX. sz. első két évtizedében létrehozták sajátosan magyar, senkivel, sőt egymással sem összetéveszthető expresszív festészetüket, mely tulajdonképpen a realizmus egy felfokozott kifejezőerejű, rendkívüli tömörségű változata.

A Szolnokkal és Nagybányával kezdetben egyaránt kapcsolatot tartó Koszta 1902-ben Ferenczy Károly közvetlen hatása alatt festette árnyékos plein-airjét (Domboldalon, 1902), melyben találkozott a Szinyei Merse Pál és a Munkácsy Mihály-féle hagyomány. Később mély tüzű, kontrasztokkal teli, feszes ritmusú, és darabosan földszagú piktúrájában egyértelműen Munkácsy üzenetét folytatta. (Vihar előtt, 1909).

Tornyai János paraszti világa már kezdetben is a Munkácsy-hagyományokból táplálkozott - Párizsban a mester tanácsaival is ellátta a hozzá forduló fiatalembert. Tornyai már-már monomániásan, a magyar paraszt szófukar állhatatosságával festette a kevés motívumot nyújtó végtelen lapály igénytelen részleteit a rájuk boruló hatalmas égbolttal, a legkülönbözőbb megvilágítás mellett. Képei így végtelenül egyszerű, tömör látleletek a sivár táj által is sugárzott kilátástalanságról, szegénységről (Alföldi tanya, 1910-es évek).