A 20. század első felének magyar művészetet két nagyobb periódusra tagolják. Az első szakasz, a tágabb értelemben vett századforduló, a múlt század utolsó éveit és századunk első két évtizedét foglalja magában, a millennium körüli évektől az első világháború végéig terjed. A második szakasza a két világháború közötti korszakot jelenti.
A korszak ismertetése Csontváry Kosztka Tivadarral kezdődhet. Az iglói patikus, aki misztikus elhivatottságból választotta a festészet kifejező eszközét, negyvenéves korában kezdte tanulmányait Hollósy Simon müncheni iskolájában. Természeti stúdiumaival kezdettől fogva egy nagy, mindent átfogó, látomásos világkép megalkotására készült fel, amit utazásai során, a Tátrában, Görögországban és Itáliában, Libanonban, Palesztínában festett, némelykor rendkívüli méretű vásznain valósított meg. Közülük is kiválik a Taorminai görög színház romjai című 1904-05-ben készült monumentális festmény, amely a századforduló és egyben a modern magyar festészet egyik legkiemelkedőbb, legkülönösebb mesterének fő művei közé tartozik. Festményeinek különleges színeffektusaiban és hullámzó formáiban a szecesszió hatása is érvényre jut. Művei a magyar posztimpresszionizmushoz és a szecesszióhoz is kapcsolódnak (Önarckép, a Madonnafestő). Szimbolizmusának kiteljesedését az 1900-as évek végén keletkezett, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festménye példázza.
A századforduló legnagyobb hatású művészeti mozgalma, a magyar festészet megújulása a Nagybányai Iskola nevéhez kapcsolódík. A nagybányai művésztelepet Hollósy Simon és müncheni tanítványai hozták létre 1896-ban azzal a céllal, hogy "magyar ég alatt, magyar talajon, a magyar néppel való megújuló érintkezésben" dolgozzanak; esztétikai programjuk a természetelvű festészet megteremtése volt. A Nagybányai Iskola legmarkánsabb egyénisége, a modern magyar piktúra stílusteremtő mestere Ferenczy Károly, akinek művészete és tanítása kihatott a korszak szinte valamennyi törekvésére és a Nagybányai Iskolából kiváló ú.n. neósok közvetítésével a tízes évek avantgardizmusával, majd a két világháború közötti posztnagybányai művészekkel közvetlenül is összefüggésbe hozható. Korai naturalista korszakában készült a Kertészek (1891) című festménye. Müncheni munkásságát képviseli a rendkívül elmélyült karakter elemzést tükröző Önarckép (1893), s a természet és ember kapcsolatáról elégikus hangon szóló Madárdal (1893). Nagybányai korszakát három szakaszra szokták osztani: az elsőből valók a jobbára még sötét tónusú bibliai tárgyú kompozíciók, s a második szakaszban születtek meg a plein-air festés kiteljesedését jelentő "napfényes" képek: az Október (1903), a Festőnő (1903), a Napos délelőtt (1905). A posztimpresszionizmushoz közelítő, utolsó periódusából ad ízelítőt az 1911-es Nyilazók. Ferenczy és Hollósy mellett Réti István, Thorma János, Iványi Grünwald Béla és Glatz Oszkár vásznai képviselik a nagybányai festészetet.
A nagybányai törekvésekkel majdnem egyidőben kelt életre a század eleji magyar festészetnek egy másik jellegzetes vonulata, amelynek mesterei Munkácsy Mihály társadalomkritikai szemléleten alapuló, romantikus-realista örökségét vallották magukénak. Az 1902-ben alapított szolnoki művésztelepen dolgozott Fényes Adolf; festményei a Szegényember sorozathoz tartozó, korai, sötét tónusú Napszámostól (1901) az 1910-ben készült, színes, dekoratív hatású Mákoskalácsig mutatják művészetének fejlődését.
Az alföldi festészet gyűjtőfogalma azoknak a művészeknek a munkásságát tartalmazza, akik az alföldi táj és a paraszti életforma témakörében a realizmus magyar hagyományából indultak ki és különböző alkatuk szerint más és más stílusfejlődés útján, de valamennyien az expresszív festői kifejezésmód felé haladtak. A főként Hódmezővásárhelyhez kötődő alföldi iskola önálló karakterű festői közül Tornyai János volt a legdrámaibb és Rudnay Gyula a legromantikusabb, de a külön úton haladó Koszta József volt az a festő, aki a tízes évek második felében a végső határig fokozott színintenzításával és indulatos gesztusaival a legmesszebbre ment az intuitív, expresszionista festésmódban. Az említett festők pályája áthúzódik a két világháború közötti periódusba.
A szegénység, a kitaszítottság, a háború okozta szenvedés, a testi és lelki nyomorúság megrázó ábrázolása révén a Munkácsy-örökséghez, tájképfestészetével jobbára a francia naturalizmus hagyományaihoz kapcsolódik Mednyánszky László életműve. Drámai feszültségű figurális kompozícióinak, a csavargóképeknek, a háborús témáknak és expresszív erejű tájainak gazdag kollekciója reprezentálja művészetét.
A századforduló jelentős újításai, miként egész Európában, Magyarországon is a festészetben mentek végbe. A korszak szobrászai akadémikus, klasszicizáló, vagy impresszionisztikus karakterű műveket alkottak. Medgyessy Ferenc volt az elsők egyike, aki mellőzte a plasztikai kifejezésnek a korban általánosan elfogadott hagyományait, s az egyiptomi, a görög művészet archaikus forrásából merítve és az alföldi paraszttípust téve meg rusztikus formákkal mintázott, monumentális hatású szobrainak mintájává, megújította a magyar szobrászatot. A tízes évekre eső, korai korszakának remek darabjait a Kövér gondolkodó (1911), a Súroló asszony (1913), az Anya gyermekével (1917), a Kis lovas (1915), a Lengyel síremlék (1917) című művei jelentik.
Az európai művészetnek az impresszionizmusból kibontakozó, nagy stílusáramlatára utal a magyar századforduló talán legösszetettebb képzőművészeti irányának a posztimpresszionizmus terminuszával való megjelölése. A magyar posztimpresszionizmusnak nincs egységes stíluskaraktere, arculata annak a néhány nagyformátumú mesternek egyéni törekvéseiből rajzolódik ki, akiknek munkásságával a modern magyar festészet és szobrászat elsőként csatlakozott a 20. század nemzetközi áramlataihoz. Csontváry mellett Gulácsy Lajos, majd Vaszary János és Rippl-Rónai József, valamint a szobrász Beck Ö. Fülöp művei tartoznak ide.
Akárcsak Csontváry különleges, semmi máshoz nem fogható művészete, Gulácsy Lajos életműve sem illeszthető be a korszak valamely meghatározott stílusirányába. Inspirációjának forrásait főleg az olasz reneszánsz kultúrájában találta meg és hatott rá a múlt századi angol preraffaelitizmus is, de valamennyi műve különös fantáziával teremtett, szubjektív álomvilágnak szülötte, ezért piktúráját a szürrealizmus előzményeként is emlegetik (az 1908-as Kalapos önarckép és az 1917-18-ban készült Rózsalovag). Vaszary korai, szecesszionista felfogásáról az Aranykor (1898) című festménye és a gödöllői műhelyben szőtt gobelinjeinek egyike, a Mézeskalácsárus (1905) tájékoztat, amely a hazai szecessziónak a népművészet formakincsével való kapcsolatát is példázza.
A magyar posztimpresszionizmust Rippl-Rónai József testesíti meg. Festészete a századvég francia mozgalmaiban, főként a Nabis (Próféták) körében formálódott ki, amely csoportnak maga is elismert tapja volt. Hatalmas életműve a modern magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. A korai, párizsi korszakból való Kalitkás nő (1892), a kaposvári és az ún. kukoricás korszak néhány főműve, mint a Karácsony (1903), és az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett (1907), egészen öregkori pasztell Önarcképéig (1924) stílusfejlődésének valamennyi fontos szakaszát bemutatja. Noha a szecesszió befolyása többé-kevésbé a századforduló minden képzőművészeti megnyilvánulásában kimutatható, az említett mesterek azok, akiket eszmei és stílus hatása a legmélyebben és legtartósabban érintett. De a szecessziónak szervezett iskolája is volt Magyarországon, amelyben a szecesszió eszméit a hazai társadalmi körülmények között alkalmazható, komplex filozófiai-esztétikai tanítássá igyekeztek formálni. A század elején alapított gödöllői művésztelepet legfontosabb mesterei, Kőrösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor művei képviselik.
Nagy Balogh János nem tartozott semmilyen művészeti csoportosuláshoz, művei életében nem szerepeltek nyilvános kiállításon. Szegényes környezetét ábrázoló festményeinek, kubikosképeinek és rembrandti mélységű önportréinak sommás, geometrikus szerkezetű előadásmódja az aktivisták művészetében kifejlődő konstruktivista tendenciát készíti elő. Hasonló formajegyekkel kapcsolódnak a korszak szociális tartalmú törekvéseihez a szegényembereket, kikötőmunkásokat festő, fiatal Egry József művei. A magyar avantgarde művészet csírája a Nagybányai Iskolában, pontosabban a természetelvű festészetet megtagadó nagybányai fiatalok, az ún. neósok körében fejlődött ki. Czóbel Béla, Tihanyi Lajos, Ziffer Sándor, Perlrott-Csaba Vilmos, az idősebbek közül Iványi Grünwald Béla és Kernstok Károly a francia posztimpresszionista mesterek, mindenekelőtt Cézanne és Matisse hatására fordultak el az impresszionisztikus látványfestéstől, az ő új törekvéseik vezetnek át az 1909-ben megalakult, első avantgardista csoportosulás, a Nyolcak művészetéhez. E csoport tagjai Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos voltak, kiállításaikon csatlakozott hozzájuk a szobrászat klasszikus hagyományaiból kiinduló Vedres Márk és Fémes-Beck Vilmos. Munkásságuk a tízes évek elején kulmináló, radikális szellemi mozgalmak szülöttje, az Ady Endre, Bartók Béla nevével fémjelzett irodalmi, zenei forradalom képzőművészeti megfelelője. A Nyolcak működése az azonos célok és a közös fellépés ellenére igen szerteágazó stílusfejlődést mutat, nyomon követhető benne Cézanne és a kubista mesterek racionális szemlélete és képszerkesztési módja, a fauvizmus dekorativitása és a német expresszionizmus hatása is. Művészetüket szemlélteti Kernstok nagyméretű vászna, a Lovasok a vízparton (1910) és Pór Bertalan Család (1909) című csoportképe.
Az a nagy erjedés, ami a tízes évek elején a Nyolcak munkásságával indult meg, a társadalmi forradalom eszméje mellett felzárkózó művészek csoportosulásában érte el tetőfokát a háború utolsó éveiben. Az aktivizmusnak nevezett irodalmi, művészeti mozgalom fokozatosan alakult ki a Kassák Lajos által szerkesztett Tett, majd annak betiltása után a Ma című folyóiratok körül. Képzőművészei nem elégedtek meg a Nyolcak avantgardizmusának félmegoldásaival, hanem a kubista és expresszionista kezdeményezések radikális továbbvitelén fáradoztak. Az aktivizmus két markáns tehetségű festője Nemes Lampérth József és Uitz Béla volt; mellettük említendők Tihanyi Lajos, Kmetty János, Perlrott-Csaba Vilmos, Galimberti Sándor, Bohacsek Ede, Mattis Teutsch János, Bortnyik Sándor és Kassák Lajos festményei és Pátzay Pál szobrai, amelyek az emberi alak expresszív torzításával folytatott kísérletekről tanúskodnak. Ferenczy Bénit 1919-ben a kubista plasztikai formálás hatása érintette meg, eredménye az Álló fiú című szobra. Kassák a húszas években festette képarchitektúráknak nevezett síkkonstruktivista kompozícióit. Uitz emigrációja kezdetén hasonló kísérleteket folytatott művészi analízis sorozatával és Bortnyik is ezen az úton haladt a húszas évek elején, Weimarból való hazatérése után kezdődő, metafizikus-szürrealisztikus korszaka felé. Az ő műveikkel zárul a Nagybányától az aktivizmusig ívelő szakasz.