Festészet és szobrászat a 19. század második felében







Festészet 1850-1870 között

1849 után a festészetre is súlyos körülmények várnak, legfőbb nehézsége azonban a ránehezedő eszmei nyomásból fakad. Ez okozza a tárgyban és kifejező eszközök használatában megfigyelhető múlt felé fordulást, a művészeti formák és stílusok hosszú utánélését. Barabás Miklós szinte a század utolsó évéig működik és stílusát, sőt tárgykörét alig módosítja. Sokkal kevésbé volt azonban iránymutató, mint a megelőző évtizedekben. Az átmenet jellegzetes művésze Orlai Petrich Soma (1822-1880), aki legnemesebb művét, az Anyám címűt már Barabás felfogásán túllépve alkotja. Itt az emberábrázolás mélyebb, feszültebb vonásait igyekszik érvényesíteni és ezzel a romantikának is, a realizmusnak is előfutára. Legtöbb festménye azonban történelmi tárgyú vagy életkép. Kedvenc szereplője Petőfi Sándor, akihez baráti szálak fűzték és akit arcképen is, életképen is kissé suta, elfogódott eszközökkel örökített meg. Orlai Petrich működése mégis nagyon jelentős, noha sem életében, sem utóéletében nem volt igazi visszhangja.

Történelmi tárgyú festményeivel vált ismertté Molnár József (1821-1899) is. A Várakozás c. festménye vagy a Hajótörés című mutatják, hogy a táj és életképfestészetben is gyakorlott volt, s azt a szerencsés vonását, amely a romantika drámaisága és szenvedélye felé mutat. Történelmi festményeiben szólal meg legérthetőbben a 48-as eszmék továbbélése, ami a gyászos években, a ragyogó múltat felidéző tárgyválasztásával erőt adott. Dezső vitéz önfeláldozása című műve a hazafiúi áldozatkészség festői megörökítése. Hatását nem csorbította az esetlenül síkba kényszerítő képszerkezet, a kissé teátrálisan ágáló szereplők, a régies lokálszínek uralma. Tájképei - főleg a Tátráról festettek - hűvös és mégis hamvas színeket felvillantó világításukkal arról vallanak, hogy szerencsésebb körülmények közt jelentős mesterré fejlődhetett volna. Hasonlóan félbemaradt Kovács Mihály (1818-1892) művészi pályája is. Ismertté korai művével, az Árpád pajzsra emeltetése cíművel vált (1854). Kossuth-kalapos önarcképe oldott előadásával jó művészi képességekre vall, és a korai romantika jegyeit mutatja. Élete nagy részét Olasz- és Spanyolországban töltötte, a múlt mestereit másolta és sokat foglalkozott egyházi festészettel.

Jankó János (1833-1896) a paraszti tárgyú életképek sorával hangulatos, bensőségre törekvő, de szerkezet és előadás tekintetében kevéssé kielégítő kis méretű festményeket alkot. Tehetsége határait látszólag ő is megérezte, mert a hatvanas évektől kezdve szinte kizárólag karikatúrákat rajzol, és e téren egy fokozatosan emelkedő műfaj fontos alapítójává válik.

Ligeti Antal: Oázis a sivatagbanA legerősebben továbbélő festői hagyomány a Markó indította tájképstílus volt. Nemcsak családtagjai művelték sikerrel, főleg fia, Markó Ferenc (1832-1886), hanem olyan követői is, akik nem voltak közvetlen tanítványai. E tájfestők sorába tartozik Ligeti Antal (1832-1890), aki gondos kidolgozású, kissé túlméretezett képeivel, amelyek előadásmódja valami szárazságot mutat, komoly művészi rangra emelkedett. A romantika kedvelt, egzotikus tájait bemutató témái őt is magával ragadják, oázisokat, keleti tárgyú, inkább álmodott, mint valóságos tájakat festett, amelyekből azonban hiányzik Markó vonzó költőisége. Hosszan tartó utazásai után 1861-ben telepszik le Pesten, részt vesz a művészeti közéletben, közreműködik a Képzőművészeti Társulat alapításában és Munkácsy első pártfogója volt. Az övével rokon Telepy Károly (1828-1906) tájfestészete. Oldottabb, festőibb, mint Ligeti, de művei sokszor nélkülözik azt a gondos kidolgozást, ami amazéit jellemezte. Az elsők egyike, aki a nagyvárossá változó Budapest ábrázolásával foglalkozik. Mint a Képzőművészeti Társulat titkára, jelentős és önzetlen szerepet vitt a kialakuló művészi életben, és lelkesen pártolta a fiatal művészeket.

Az eddigieknél festőibb, hangulatgazdagabb, mondhatni romantikusabb Brodszky Sándor (1819-1901) tájfestészete. Borongó hangulat, meleg színek, oldottabb előadásmód jellemzik alkotásait. Nemcsak az omladozó várakat, hanem a Balaton tájait és Buda hegyvidékét ábrázolja egymáshoz hasonló, de sajátságos bensőségükkel vonzó képein. Némiképp rokon Keleti Gusztáv (1834-1902) festészete. Jellegzetes példája a markói tájfestészettől valami műromantikával telített, akadémiai felfogásnak, amelynek leghíresebb, mert jelképnek tekintett példája a Száműzött parkja (1870). A nemzeti pusztulás képét gondos előadásban, akadémikus képszerkezettel és jól mérlegelt színekkel tolmácsoló műve a nemzeti hanyatlás és pusztulás értelmezését kapta és szerzőjének nagy sikert hozott. Mégsem maradt meg festőnek, csakhamar szorgalmas és tekintélyes műkritikus lett, aki éles szemmel, de előítéletektől és maradiságtól nem mentesen indította virágzásnak a hazai műkritikát.

A festészetnek ez a számban és tárgyválasztásban gazdagnak mondható szakasza az új törekvések és az új szemlélet csírái ellenére mégis valami utánélés langyosságát éreztetik. Ez a langyosság szűnik meg a más áramlatot képviselő mestereknél. Elsőként Zichy Mihályt (1827-1906) kell említeni, akinek Mentőcsónak című (1847) életképe a bécsies életkép új, drámai feszültséggel és lélekrajzzal telített továbbfejlődését képviseli. Zichy további fejlődésére oroszországi tartózkodása volt nagy hatással, majd Párizsban telepedik le, ahol alkalma van eszméi továbbfejlesztésére. A rombolás géniuszának diadala című jellegzetes alkotása tele van gondolati bátorsággal, de túlzott irodalmi töltettel is. Mindinkább visszatér a rajzművészethez, Arany, Madách, majd a világirodalom sok más remekéhez készít máig hatásos, mesteri illusztrációkat. Elszigeteltsége miatt azonban Zichy alapjában nem hatott kora művészetére.

Jellegzetes képviselője a nemzeti tematikájú monumentális festészetnek Than Mór (1823-1899). Ő virágoztatja fel a monumentális faldekorációt és annak gazdag tárgykörét festészetünkben falfestményeivel, amelyeket 1860 és 1880 közt alkotott, részben a Vigadó, részben a Nemzeti Múzeum díszítésére. Nagy lélegzetű, de hűvös és kissé száraz hangulatú alkotásai nem találkoztak kedvező visszhanggal, Than ezért elkedvetlenedett, Olaszországba távozott, ahonnan 1890-ben tér vissza. Ekkor már kevéssé vett részt a művészeti életben és így értékesen indult, etikus cselekedetekben gazdag pályája valamiképp csonka maradt. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.)

Sokkal szerencsésebb és gazdagabb kibontakozása volt Lotz Károly (1833-1904) művészetének. Érzelmesebben, idillikusabban romantikus, mint társai, szerencsésen egyesíti elődei vívmányait és ezt nagy festői képességeivel a műfajok majd minden terén sikerrel tudja érvényesíténi. Noha tájképei és arcképei nagyon vonzók és festői előadás terén túlszárnyalják az eddig említettek alkotásait, igazi műfaja a falfestés, illetve a faldekoráció volt. Csakhamar leveti a Nemzeti Múzeum lépcsőházának történelmi tárgyú festményein megfigyelt ünnepélyesen komoly előadást és az érett reneszánsz hangulatát visszaidéző, derűs és életvidám festményeket alkot. Ezek illettek a század utolsó harmadának nagy számban épült főúri vagy nagypolgári palotabelsőihez, akár egy-egy enteriőrnek pannók segítségével történő díszítéséről, akár a kapualjak, udvari galériák sokszor sgraffito-technikával készített festményeiről van szó. Tiepolo és az olasz festészet hatása kétségtelen, de a lendület, a színek érzékletessége, a rajz könnyedsége Lotz sajátossága. Legnevezetesebb az Operaház nézőterének mennyezetét díszítő nagy temperafestmény, finoman lebegő alakjaival, szinte zenei ritmusával, valóban a zene ünnepi hangulatát és emelkedettségét fejezi ki (A zene apotheózisa 1883-1884). De az egykori Kúria, a Királyi palota vagy a Keleti pályaudvar falképei is egy jelentős festő nagyszabású művészetére vallanak, aki gyakran élt a festői illuzionizmus barokkos eszközeivel. Arcképei es egészalakos, kissé életképszerűen stilizált ülő nőfigurái (Kornélia fekete ruhában, 1897) a finom megfigyelés, a nyugodt kompozíció és a rajzos stilizálás olyan együttesét nyújtják, ami ezeket már a preraffaelita-festőkkel rokonítja, megőrizve azonban a Lotznál mindig pasztózus előadásmódot.

A történelmi festészet egyik nevezetes alakja volt Wagner Sándor (1838-1919) is, aki a müncheni akadémia pátoszát és túlzott hangvételét képviseli. De korai - 1859-ben festett - Dugovics Titusz önfeláldozása című képe a hazafiasság és hősiesség olyan hangját szólaltatta meg, ami az elnyomatás éveiben különösen fontos volt. Gondos előadása, jó készültsége ellenére idehaza nem kapott megfelelő megbízást, ezért visszatért Münchenbe és az akadémia neves tanára lett. Képei azonban egyre retorikusabbak és üresebbek lettek.

Minden tekintetben jelentősebb és vonzóbb egyéniség volt Madarász Viktor (1830-1917). Családja körében a nemzeti haladásért lelkesedő környezetre lelt, részt vett a szabadságharcban és utána része volt a megtorlás bosszújában. Egész életében megmaradt Habsburg-ellenesnek és forradalompártinak. 1859-ben festi a talán legszebb művét, a Hunyadi László siratását, amely a párizsi Salon nagydíját nyerte el. 1868 után visszavonul, keveset fest. Ha kedvezőbb körülmények közt működhetett volna, Madarász művészete sokkal magasabbra juthatott volna el, mint aminőt hátrahagyott művei összességükben képviselnek. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.)

Székely Bertalan: Dobozi és hitveseElhivatottság, erkölcsi érzék és állándó továbbmunkálás a maga szabta úton jellemzi Székely Bertalan (1835-1910) munkásságát. Egyike a legjelentősebb, mégis társtalanul maradt, problémákkal vívódó művészeknek. Alapjában klasszikus harmóniára törekszik, akadémikus azaz klasszikus mintákon nevelt, a valóság ábrázolására törekvő és színkezelésben megkötött felfogását erkölcsi tartalommal átitatott nemes irányban fejlesztette tovább. Fő műveit monumentális történelmi festmények és falképek jelentik, de ezeken kívül Székely tájképet és arcképet, életképet és illusztratív jellegű festményt egyaránt készített. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.)

Székely művészete mintegy összegezi a Munkácsyt megelőző festészet minden tendenciáját. Műveiben mindenkor magas szintű megoldásra törekszik, és torzóban maradt életműve ellenére egyike a 19. század hazai festészete legfontosabb alakjainak. A 48-as eszméket köti össze a századforduló világával.

Mindezek bizonyítják, hogy a kiegyezésig már kialakultak a hazai festészet gazdag összképének különböző áramlatai. Sok tekintetben tovább él a Barabással együtt induló, finoman érzelmes, az élet bensőségét tükröző felfogás a hozzá illő tárgyválasztással, valamint a történelmi tárgyú képek előszeretete. Amíg amazokban az élet teljességének bemutatására törekednek, erősen kötődve a polgári társadalom felfogásához, azaz inkább óvakodva mint keresve a szenvedély és a dráma megrázó elemeit, addig a történelmi tárgyú képek asszociációk felkeltésével, a dicső múltra célozva, az önfeláldozó hazafiságot, a nemzet önállóságának dicső jeleneteit állítják mintakép gyanánt a kortársak elé. E festményeken csakúgy szerepelnek tragikus összeütközések és drámák, mint súlyos gondolati tartalommal gazdagított, az életkép kereteit szinte szétrobbantó művek. A hazafias érzés birtokba veszi a tájképet is, mindinkább a hazai tájak, sőt a korszerű új alakulások felé fordul az érdeklődés.