|
Mindössze tízéves munkásságának nagyobb része (1935-1941) Szentendréhez kapcsolódik. A hangulatos, Dunaparti város történelmi múltat idéző szűk utcái, barokk tornyai, ikonokban gazdag templomainak látványa, valamint az általuk felidézhető szellemi tartalmak révén lett a harmincas évektől kezdve az új művészeti törekvések színtere. Vajdára párizsi tanulmányútján (1930-1934) a konstruktivizmus és az absztrakt törekvések mellett különösen a film kifejezési eszközei hatottak. Ekkoriban fotómontázsokat készített. Hazatérve, a népművészeti tradícióra támaszkodott, s vállalta a Kelet és Nyugat közé ékelt földrajzi helyzetünkből adódó művészeti feladatok: individualistás, szubjektivitás és a törvényszerű, általános összefüggések kutatását.
1935-26-ban, a fasizmus előretörése idején alkotja ikon-fejeit, ikonos önarcképeit. "Valami új témakört keresek, építek magamban - írja 1936 nyarán feleségének -, a dolgok titkos, elvont lényegét akarom kibontani. De mindig a konkrétből a »való«-ból kiindulva keresem a dolgok ősformáit." A pravoszláv ikonok szuggesztív formáira való képi hivatkozás nála nem csupán helyi és az egyetemes művészeti hagyományhoz való kötődést jelentett, hanem a formának a geometrikus síkidomok kapcsolatára való egyszerűsítését, a fej gömbalakzathoz történő közelítésével az univerzum jelképpé alakítását. Képünk a téma egyik korai megjelenése. Széles, oldott vonalköteg, laza hajkoronaként keríti a tojásdad arcot, amelynek plaszticitást és líraiságot adnak a felületét hálószerűen borító halványkék pasztellpöttyök. A szemöldök és orrvonal egybevonása ornamentumként hat. Az ikonok ünnepélyes, távolba tekintő, tágra nyitott szemeire emlékeztet a szem többszörös sötét kontúrozása. A fej túlzott stabilitású, merev tartást adó, hosszú nyakon ül. A bársonyos feketére, szürkékre épített fej a finom érzékenység lírai s egyben időtlen kifejezése.
|
