|
A dunántúli kis falu, a Kiskoppány patak mentén a völgyben meghúzódó Bábony, négy évtizeden át legkedvesebb festőtanyája volt. Először 1919-ben sógora meghívására látogatott oda, s a magyar vidék iránti szeretetével, kimeríthetetlen bőséggel élete alkonyáig festette megannyi részletét, apró fehér házait, düledező kerítésű utcasorát, a szérűskerteket, az ágaskodó gémeskútakat, az útmenti karcsú nyárfákat, a lankás, dombos tájat, plein-air ihletésű, naturalisztikus stílusban. Tájképei mintegy visszhangjai hangulatváltozásainak: nála egy-egy kép nem valamely feladat megoldását jelenti, hanem érzelmi világának kivetítését. A Nagybábonyi utca c. képében egyszerű eszközökkel fogalmazta meg tiszta, lírai gondolatait.
|
