|
Az újjáéledő magyar szobrászat jelképes elindítójának tekinthetjük Ferenczy István "Pásztorlányka" vagy ahogyan ő nevezte "A szép mesterségek kezdete" című szobrát. Múlt századi plasztikánk e jeles emléke a képzőművészet, pontosabban a rajz születését ábrázolja. A művész 1820 decemberében öccsének írt levelében a következőképpen vázolta a történetet, a mű témáját: "egy pásztorleány, midőn a szeretője el akarván utazni, az árnyékját a homokba bekarczolta, hogy e szerint a szeretőjének ábrázatja örökös emlékezetben nála maradna".
Ferenczy a Pásztorlánykát, az első művész előtt tisztelgő szobrát római tanulóévei alatt a Palazzo di Venezia udvarán faragta, Canova tanácsait követve.
Közismert, hogy a Thorvaldsen műhelyében dolgozó szobrász műhelyfőnökét nem szerette, művészete távol állt tőle. Ugyanakkor azért a Canováért rajongott, aki nem fogadta műhelyébe, és csak jóval később méltatta figyelemre. Az adott kettősség, a két mester hatása szerencsésen befolyásolta művészetének kibontakozását. A Pásztorlányka is ennek a kettősségnek előnyeit tükrözi. Időben lezajló történetet jelenít meg a szobrászat nyelvén. A nyugodt, összefogott, biztosan felépített szerkezet, a komponálás, maga a motívum a Thorvaldsentől öntudatlanul átvett szemlélet eredménye. A szobor részleteiben, árnyalt formai megoldásaiban Canova példája érvényesül.
Ferenczy István a Pásztorlánykát elkészülte után azonnal, saját kezűleg csomagolta be, hazaküldte, és Csokonai-mellszobrával együtt a nemzetnek ajándékozta.
|
