|
A Weimarban festett Zöld szamár c. festményének éppúgy a konstruálás a kiindulópontja, mint régebbi képarchitektúráinak, csakhogy itt kilép a térbe, egy sajátos eszményi teret épít fel magának a művész. A szatirikus hang teljesen egyenrangú társa a térképzésnek. A végtelen mélységbe vezető perspektíva közepén egy pár áll. Transzcendens megvilágítás, telihold, andalgó pár: minden romantikus kelléket egyűvé hord, s fanyar humorával egyaránt megfricskázza a szentimentalizmust és a tartalmatlan konstruktivizmust. Az említetteken kívül ugyanis egy dór oszlopfőn mint talapzaton ott áll szoborként a zöld szamár.
A kép formailag az 1923-as Kompozíció térben című mű továbbvitelét jelenti. Az ott szereplő lebegő vízszintes sík tovább kisebbedett és egyik felével kicsúszott a képből. A függőleges sík falszerű tagolóelemmé vastagodott. Az ott még megbontatlan bal oldali hasáb többelemes Bauhaus-épületté változott, az egész térképzés is egyértelműen a Bauhaus építészeti - színpadi elveinek befolyására utal. Ha az analógiákat kissé távolabb keressük, leginkább az olasz metafizikus festők munkáiban lelhetjük fel. Ahogy De Chirico a tizes évek közepén eljut gondosan felépített "új valóságképéhez", hasonlóképpen teremt Bortnyik gondosan kiegyensúlyozott, szilárd kompozíciójú, összességében mégis irreális hatású teret ironikus újklasszicista művében. A művész megcsömörlött az évtizedek óta örvénylő festői (s nem utolsósorban társadalmi) káosztól. Új rendet, értelmes embertípust szeretne.
|
