|
Ámos Imre pályája a posztimpresszionizmus hatása alatt indult. A fiatal festő munkásságát Berény Róbert és Bernáth Aurél művészete befolyásolta. E kezdeti, posztnagybányai kifejezésmódtól jutott el a 30-as évek elejére egyfajta vizionáló - gyermekkori emlékeit, a zsidó liturgia jeleneteit lebegően, álomszerűen megjelenítő - expresszionizmushoz, melynek kialakulásában meghatározó élményt jelentett számára Chagall művészete és 1937-es párizsi találkozása a festővel.
Ábrázolásmódjának elkomorulásához természetesen erősen hozzájárult az Európát fenyegető háborús veszély, majd a II. világháború, amelynek kitörése után Ámos fizikai léte, egzisztenciája is bizonytalanná vált.
Festészetének zaklatottá válását, messianisztikus voltát szimbolikus-expresszív-szürreális stílusának változásait arcképein is nyomon követhetjük. Az 1930-as Ady-maszkos önportréja még hagyományos beállítású, festésmódját is inkább a fény-árnyék hatások, a tömegek és nem a kontúrok kiemelése határozza meg. A Párizsban készült (1937) önarcképének modellátása, a figura képszéllel történő merész metszése viszont már megegyezik szöges, kalapácsos önportréjával, amely a leghangsúlyozottabban vágott, csupán a rekvizitumokat - szög, kalapács -, illetve a fejet premier plánban bemutató alkotása. E képen a környezet eltűnik, csak az elkínzott arc és az említett jelképek vannak jelen, jól kifejezve a szinte minden két háború közötti zsidó művész-értelmiség - Farkas István, Radnóti Miklós - pályáját jellemző fatalizmust.
A festmény zöldes-sárga-barna színei az elmúlást sugallják. Ebből az iszapszín koloritból véreznek ki a körvonalakat megerősítő vörösek.
|
